Rövid tartalomjegyzék
Az empátia félreértése
Az empátia talán az egyik leginkább félreértett pontja az érzelmi intelligenciának. Azt hihetjük, hogy empatikusak vagyunk, holott csak a saját korábbi megéléseink alapján próbáljuk kitalálni azt, mit élhet át a másik.
Ennek egyik tipikus példája, amikor egy jó barátunk sírva hív fel, s pár mondatban felvázolja, mi történt vele, s mi nagyon „okosan” megjegyezzük:
„Tudom, mit érzel. Velem is pontosan ez történt.”
Majd elkezdjük kifejteni, mit éltünk át korábban egy hasonló(nak tűnő) helyzetben. S hogy ezt mi hogyan éltük meg, mit gondolunk róla, s nekünk azt miként sikerült belül elsimítanunk. Ami sok minden, csak nem empátia.
Mert hiányzik belőle a másik pillanatnyi állapotára való nyitottság, a másik helyzetének meghallgatása, s az ahhoz való kapcsolódás, az arra adott reakció.
De mielőtt ezek alapján elkezdenéd magadat vagy másokat megítélni, fontos tisztázni, hogy ez nem gonoszság. Ez egy működésmód, amit gyerekkorukban eltanultak a környezetüktől.
Az empátia fejlesztése egyébként pont ekkor kezdhető el. Amikor meglátjuk magunkon, hogy mennyire nem vagyunk másokkal empatikusak.
S azt, hogy hány olyan tényezőt hagyunk figyelmen kívül, mely sokkal fontosabb, mint maga a történés, melyet átélünk.
Amikor nem a másikat látjuk, hanem magunkat
A saját érzéseink rávetítése a másikra szinte észrevétlen. Az agyunk ösztönösen kapaszkodókat, ismerős pontokat keres. Mert ami számunkra ismerős, az biztonságérzetet ad.
Mert azzal már „tudunk” mit kezdeni. (aha, persze…)
Közben pedig elsikkad, hogy a másik ember nem feltétlenül ugyan azt éli át egy helyzetben mint mi.
Mások a mozgatórugói, más emlékek hatnak rá és más célokat akarnak egy helyzetben elérni. Minden olyan tényezővel egyetemben, amiről az önismeret és a motiváció kapcsán szó volt.
Épp ezért jobb, ha meg se próbáljuk kitalálni azt, mi zajlik a másikban. Mert az esetek nagy részében ez garantáltan nem fog sikerülni (a fentiek miatt).
A másik igényének kiderítése
Van egy nagyon egyszerű mód, amivel megtudhatjuk, mit tudunk a másik emberért tenni.
Használjuk az empátia kulcskérdéseit!
Mi van most benned? Mit tudok érted tenni?
Mert ez a fókuszunkat egyből a másik emberre s ő igényeire tereli. S nem a bajra, a problémára.
S amit ennek kapcsán megoszt, azt fogadjuk el. Mert ő épp most azt éli meg. S ha ahhoz tőlünk nem vár segítséget, azt tanuljuk meg elfogadni.
Ha pedig valamihez segítséget kér, akkor azt tegyük meg úgy, ahogyan ő kéri. Mert hiába tudjuk, nekünk egy adott feladat megoldása hogyan esik kézre, hogyan szoktuk megoldani. Ha másiknak más a természetes, akkor azt kell követni.
Egy egyszerű példával élve, ha bubis ásványvizet kér (vagy Pepsi Colát), akkor azt vegyél neki. Még akkor is, ha te azt ki nem állhatod.
De az is teljesen rendben van, ha nem kér mást, csak hogy csendben jelen legyél vele.
Mert pontosan tudja, ha magában rendezte a sorokat, akkor onnantól képes lesz akár önállóan is megoldani a nehéz helyzetet. Amihez neki a legnagyobb hozzájárulás a belső nyugalmat árasztó ember jelenléte.
A segíteni akarás csapdája
Van egy másik, talán még több bajt okozó működésmód. Amikor a másik elmondja a problémáját, és mi azonnal elkezdjük megoldani. Tanácsot adunk. Ötleteket sorolunk. Elmeséljük, ki hogy oldotta meg a helyzetet az ismeretségi körünkben.
Aminek következtében a helyzet ugyan az. A másik ember személye és az igényei a háttérben szorulnak. Csak egy eszközzé válik a másik ahhoz, hogy te megmenthesd őt egy olyan helyzetből, amiben te cefet módon rosszul éreznéd magad.
De a bajt nem ez okozza. A gond az, amikor elmondjuk a javaslataink, s ő neki azok nem felelnek meg, s a saját szempontjai alapján azokat nem válassza. Mi meg elkezdjük őt korholni, hogy nem elég, hogy bajban van, de még a segítséget sem hajlandó elfogadni: „Még azt se hagyta, hogy segítsek neki!”
Ami egyértelműen az egó hatása. Amit az empátia kapcsán érdemes picit háttérbe helyezni, ha tényleg segíteni akarunk. S első lépésben egyszerűen csak jelen lenni, minden különlegesebb szándék nélkül.
Ami elsőre sem tűnik egyszerűnek, hiszen azt szoktuk meg, hogy a a kapcsolódásban a személyiségünk a legtöbb helyzetben előtérben van.
De az igazi segítséget sokszor az adja meg, ha azt adjuk a másiknak, amire ténylegesen szüksége van. S ennek kiderítésére a legfontosabb eszköz az éber jelenlét, mely képes befogadni mindazt, ami a másikban jelen van.
Empátia önmagunkkal
Ahhoz, hogy erőfeszítés nélkül, természetes módon tudjunk empatikusak lenni minden olyan helyzetben, amikor szükséges, ahhoz az empátiát sokat kell gyakorolni.
Ehhez az egyik legjobb módszer az empátiát önmagunkkal kapcsolatban használni. Felfedezve a saját szükségleteinket, igényeinket. Az életünk azon összetevőit, melyek révén az életünk számunkra élhető és örömtelivé válhat.
Részben azért, hogy tudatosítsuk mindazt, amire mindennapok során érdemes odafigyelnünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Másrészt azért, hogy meglássuk azon pontokat is, melyek a hiányt, a döccenőket, a belső elakadást okozzák az életünkben.
Melynek révén egyértelműen ráláthatunk az EQ fejlesztés 5 elemének egy nagyon fontos tulajdonságára. Hogy azok használata egymással kölcsönhatásban van, s nem mellesleg ugyan úgy használhatóak a külső és a belső nehézségeink átformálásához is.
S az empátia az a pontja az érzelmi intelligencia fejlesztésének, melynek révén az önismeret és az önfejlesztés fókusza garantáltan el kezd befele fordulni.
Melyek a tartós változások alapját is megteremtheti…
Igényeink tudatosítása
Az igényeink tudatosítása és elfogadása az önmagunk felé megélt empátia legfontosabb pontja.
Aminek van egy nagyon fontos összetevője, melyet nem lehet elégszer hangsúlyozni. Akkor tudunk igazán empatikusak lenni, ha az elvárásainkat és elképzeléseinket félre tudjuk rakni.
Ugyanis képtelenség úgy jobbá tenni az életünk, hogy az elvárások falai a lehetőségeinket bekorlátozzák. Még akkor sem, ha ezzel nagyon sokan próbálkoznak.
S ennek van egy komoly és sokakat nagyon zavaró következménye is. Mivel az alapvető igényeink azok, melyek a cselekedeteink alapvetően meghatározzák, ezért az azokkal nem teljesen összhangban lévő törekvéseink rendre gellert fognak kapni.
Nem kevés belső konfliktust gerjesztve bennünk, melyek a maradék energiánkat is elveheti a változás lehetőségétől. Mert a helyzet megítélése és elítélése, illetve az ehhez kapcsolódó önbírálat elveszi a megoldásról a figyelmünket és az erőnket.
DE attól még senki sem lett sikeres, örömteli és boldog,
hogy folyamatosan kritizálta önmagát.
Természetesen a magunk felé megfogalmazott kritikáknak van forrása, oka, de ezek elemzése a legtöbb esetben nem hoz érdemi változást az életünkben. Mert az így megjelenő ítéletek egy jó része nem is a mi gondolatunk, hanem a környezetünkből érkeztek el hozzánk.
De pont ezek révén láthatunk rá a bennünk lévő azon ellentmondásokra, melyek a életünk legfőbb kerékkötői.
Megküzdés és rugalmasság
Az empátia nem tartható fenn a belső rugalmasság nélkül, mert mindenkit érhetnek olyan helyzetek, melyek némi belső munkával lehet csak úgy megélni, hogy az ne okozzon elakadást hosszabb távon.
Ennek a képességnek a leírására használják a reziliencia kifejezést. Sokszor úgy, mintha egy különleges képességet takarna, amit vagy valaki megkap születéskor, vagy nem.
Holott a reziliencia – a belső, lelki rugalmasság – nem más, mint az a képesség, hogy nehézség elmúltával képesek vagyunk magunkban a sorainkat rendezni.
Hogy a minket ért kellemetlen hatások, terhek és sérülések ne törjenek össze bennünket. Hanem azokat le tudjuk rakni, el tudjuk tenni, s hátra tudjuk hagyni egyszer s mindenkorra.
A túlélő hozzáállás csapdája
Idehaza a teherbírást sokáig az erő jelének tekintettük. Úgy álltunk hozzá a nehézségekhez, hogy azokat „bírni kell, szó nélkül”. S „nem siránkozni, mert aki panaszkodik, az gyenge“.
Ez a szemlélet első ránézésre logikusnak tűnik. Csak az a baj vele, hogy ezek révén olyan pontok jelennek meg az életünkben, ahol megkeményedünk, megmerevedünk, s már nem lesz annyira életteli mindaz, amint megélünk.
S a korábban meglevő rugalmas, alkalmazkodó képes megközelítésünk, mely egy fűzfa rugalmasságára hasonlít, szépen lassan egy olyan törékeny állapottá alakul, mint amilyen egy tölgyfa vastag ága.
Mely egy kisebb szellőnél meg se rezzen, de egy erősebb szélben megroppan, eltörik.
Pontosan ugyanez történik bennünk is. Ami nem hajlik, az idővel el fog törni. Mert aki belülről merev, az nem tud igazán jelen lenni. S éppen ezért nem tud igazán alkalmazkodni sem a külső hatásokra.
Regeneráció és alkalmazkodás
A rezilienciának két egymástól jól elkülöníthető funkciója van, s a legtöbb esetben csak az egyik összetevőről esik szó.
Az első aspektusa az életünket alapvetően meghatározó nehézségeinek a feloldása. Azon sérülések, megkeményedett pontok tudatos átalakítása, melyek a belső rugalmasságunk érdemben megnehezítik
Mert ezeket a pontokat az idő nem gyógyítja be, maguktól nem oldódnak fel. De felismerhetők, és dolgozni lehet velük.
A második aspektusnak a mindennapok forgatagában van szerepe, s az apró-cseprő nehézségek okozta kihívásokhoz kapcsolódik. Hogy ne hordjuk őket magunkkal napokig, hetekig. Rosszabb esetben akár hónapokig is.
Ami sok esetben csak arról szól, hogy a bennünk felgyülemlett érzéseket valahogy kivezetjük a mindennapjainkból. Akár úgy is, hogy egy nagyobb levegővétel után képletesen az egész lelki cuccot kifújuk.
Amiből egyértelműen látszik, hogy
Az érzelmi intelligencia eszköztára nem feltétlen kell, hogy bonyolult legyen.
De ez sokaknak teljesen ismeretlen, mert erről sem tanítanak semmit az iskolában, pedig nagyon hasznos lenne. S épp ezért mindenki azt próbálja leutánozni, amit másokról lát.
Az igazi baj viszont az, hogy sokan csak a megküzdés legalapvetőbb módjára, a túlélésre képesek, s más elemeiről nem is hallottak, vagy badarságnak tartják.
A minőségi élet megteremtéséről ne is beszéljünk. Ehhez nagyon kevés az igazán jó minta az életünkben, s a legtöbb ember számára ez csak vágyálom.
S nem tagadom, ezzel én is sokáig hadilábon álltam.
Főleg azért, mert én is olyan emberektől próbáltam ellesni a „tutit“, akik ugyan jobbak voltak abban, amivel én leginkább küzdöttem, de sok minden másban ők maguk sem igazán voltak „sikeresek“.
Mert a lelki egyensúlyuk s a boldogság érzetük olyan külső, mulandó dolgokon alapultak, melyek idővel átalakultak s elmúltak.
A mindennapok empatikus megélése
Mint láttuk, az empátia egyfajta éber nyitottság, ahol a saját magunkat picit háttérbe tesszük, s a másik ember valódi igényeire kerül át a hangsúly. Megtanulunk egy pillanatra megállni, hogy képesek legyünk érzékelni azt, ami a másik emberben jelen van.
Épp ezért a fejlesztés szó könnyen félrevihet, hiszen ez nem a klasszikus értelemben vett tanulás, inkább egy képesség gyakorlása, mely a használattól válik jobbá. Pontosan úgy, ahogy egy nyelvet is elsajátítunk.
Ami azt is jelenti, hogy bárkivel, akivel találkozunk, megélhetjük azt. Amitől értéket adunk a világnak, s nem mellesleg jobbá tehetjük a magunk s mások életét is.
Amitől természetes módon elkezd fejlődni az a fajta készségünk, ami segít befogadni mások világát.
A belső világunk lecsendesítése
A legtöbb kommunikációs tréning azt tanítja, hogy figyelj oda, kérdezz vissza, tükrözz. Ami önmagában nem rossz, s egy beszélgetés elkezdéséhez nagyszerű eszköz. S sok esetben elegendő is.
Csak az a baj, hogy ennyi tudással nem tudunk mit kezdeni azzal, amikor egy kommunikációs technika nem elegendő a megoldáshoz. Mert a baj valódi oka nem a felszínen van.
S még ha egy nehezebb helyzet meg is oldható a kommunikáció szintén, akkor is idővel ki fog derülni, hogy nem vagy benne a történetbe igazán, csak a felszínen mutatsz valamit. Ami a valódi bizalomhoz kevés lesz, mint sünben a dauer.
Épp ezért az empátia fejlesztése nem azzal kezdődik, hogy megtanuljuk azon mondatokat, melyeket használni érdemes, hanem azzal, hogy
a bennünk lévő nyitottságot fejlesszük a mindennapokban.
Mert az az empátia alapja.
A reakcióink hatása
A nehézségeink zömét nem a konkrét tapasztalatok okozzák, hanem az, ahogyan reagálunk ezekre.
Az önreflektáló jelenlét ugyan nem meditáció és nem is pszichológiai módszer feltétlen, viszont képes minket rávezetni a helyzetek gyökerére.
Amihez nyugodtan használhatjuk azt, amit már az önismeret kapcsán is láttunk:
- milyen érzések s érzetek jelenek meg a másikban?
- milyen gondolatok jönnek fel benne?
- s mit tenne az adott helyzetben?
- mit tehetünk ehhez mi hozzá?
De egy fontos dolgot nem szabad elfelejteni. Ezek nem megkérdőjelezhetetlen igazságokat rejtenek, vagy mindenképpen végrehajtandó utasításokat. hanem csak lehetőségeket.
De ezt nem kell erőltetni. Van, hogy egy rövid jelenlét után egy olyan emberből, aki alapvetően bizalommal van irántunk, ezeket maguktól is a felszínre tőrnek.
S ilyenkor csak egy lényegi kérdést kell feltennünk:
A jelen helyzetedet ezek mennyire teszik élhetőbbé az életed.
Ha kiszakad a másikból a keserűség, a fájdalom, esetleg a bosszúvágy, akkor egyszerűen csak azzal legyél jelen. Még akkor is, ha azt gondolod, ez nem visz előbbre érdemben.
Ha más jön elő belőle, akkor pedig azzal legyél jelen. De semmi esetben se mond el a véleményed, s ne adj tanácsot (ha csak nem kérnek tőled azt egyértelműen).
Önmagunk feladásának elkerülése
Amikor empatikusak vagyunk, hajlamosak lehetünk átvenni mások érzéseit, vagy olyasmit is megtenni a másikért, amit magunkért sosem tennénk meg.
Aminek gyakori háttere, hogy a másik élete s igényei fontosabbá válnak, mint a sajátunké. Amivel az igényeink és szükségleteink automatikusan háttérbe fognak szorulni, kvázi feladva mindazt, ami nekünk fontos.
Erre figyelmeztethet, ha :
- mások problémáit nem tudjuk letenni, s még órák múlva is azon kattogunk;
- segíteni próbálsz, de nem tudod elfogadni, ha nem tudsz;
- Mindenáron segíteni próbálsz, mert azt érzed, rajtad kívül senki sem fog.
Ami addig teljesen rendben is van, ha azzal közvetlen el tudjuk hárítani mások életveszélyét. De még az orvosok is meghúzzák azt a határt, amin túl már nem mennek, mert az a saját életük, működőképességük rovására mehet.
S ez nem önzés, hanem önmagunk és a lehetőségeink képviselete. Annak tudatosítása, hogy mi az, amit még meg tudunk tenni úgy, hogy azzal ne adjuk fel magunkat és az életünket teljesen.
Az embereket nem megmenteni kell (szerintem hosszabb távon nem is lehet), hanem abban segíteni, hogy önállóan képesek legyenek a helyüket megállni. Amihez néha igen nehéz döntéseket is meg kell tudni hozni.
Mit érdemes megjegyezni az empátiáról?
Ha visszanézünk arra, amiről szó volt, az empátia nem egy elsajátítható kommunikációs technika – hanem egy belső állapot, amelybe lépni tudunk, ha kellő figyelmet fordítunk rá. Önmagunkra és másokra egyaránt.
- Az empátia fejlesztése azon pontok tudatosításával kezdődik, amikor a saját vetítéseinket kezdjük használni mások nehézségeinek megismerésekor.
- A segíteni akarás reflexe sokszor elnyomja azt, amire a másiknak valójában szüksége van.
- Az önmagunk felé megélt empátia – igényeink és határaink felismerése – nem önzőség, hanem a számunkra megfelelő élet megteremtésének kiindulópontja.
- A reziliencia (a nehézségekkel való megküzdés képessége) nem a sérthetetlenséget jelenti, hanem a regeneráció képességét: a napi terhek letételét és a megkeményedett pontok feloldását.
Az empátia fejlesztése tehát nem a tudásról szól, hanem annak változó tapasztalatáról – mely minden egyes helyzetben, minden egyes találkozásnál picit másként jelenik meg
Mit próbálj ki a következő napokban?
Ahhoz, hogy az empatikus működésünk fejleszteni tudjuk, nagyon fontos annak tudatosítása, hogy az empátia nem egy cél, amit el kell érni – hanem egy irány, amely segíti a döntéseink meghozását, s a jobb élet megteremtését.
- Figyelj meg egy helyzetet, amikor valaki problémáját hallgatod. És vedd észre, mikor kezdesz el megoldást keresni ahelyett, hogy jelen lennél
- Próbáld ki, hogy a következő alkalommal, mielőtt reagálsz, egy pillanatra megkérdezed magadtól: „Ez most rólam szól, vagy a másikról?”
- Este szánj fél percet arra, hogy megkérdezed magadtól: „Mi az, ami holnap már nem lesz fontos?” S azt hagyjuk hátra, mert minden napnak elegendő a maga baja.
- Figyelj egy helyzetben arra, mikor léped át a saját határaidat. S próbáld meg nem büntetni magad érte, csak észrevenni, s meghúzni és tiszteletben tartani a saját határaidat.
Gyakori kérdések az empátiáról
Mi a különbség az empátia és a szimpátia között?
A szimpátia azt jelenti: sajnálom, amit átélsz. Az empátia azt: megpróbálom érzékelni, milyen az, amit átélsz – anélkül, hogy értékelném vagy megítélném. A szimpátia fentről néz le a helyzetre, az empátia a nehézségekkel küzdő mellé lépést jelent.
Lehet valaki manipulatív módon empatikus?
Igen. Ha valaki az empátiát arra használja, hogy a másik érzelmi állapotát a saját céljai érdekében befolyásolja, az már manipuláció. A különbség a szándékban van: a valódi empátia a másik javát szolgálja, nem a sajátunkat.
Hogyan maradjunk empatikusak olyanokkal szemben, akikkel konfliktusban vagyunk?
A konfliktus nem zárja ki az empátiát – de megnehezítheti azt.
Ennek kapcsán a legfontosabb különválasztani a másik viselkedését attól, ami mögötte van. Megérteni valamit ugyanis nem jelenti azt, hogy egyet is értünk vele. Ez a különbségtétel teszi lehetővé, hogy jelen legyünk anélkül, hogy feladjuk a saját álláspontunkat.
Mi köze az empátiának az önbizalomhoz?
Szoros a kapcsolatuk. Aki nem érzi biztonságban magát, az nehezebben tud valóban jelen lenni a másikkal – mert folyamatosan figyeli, hogyan hat a másikra a saját véleménye vagy reakciója.
Az önbizalom arról szól, hogy ezen a fajta óvatosságon képesek vagyunk átlépni, s bátran felvállalni azt, akik vagyunk, s ahogyan gondolkodunk..
Hogyan fejleszthető az empátia gyerekeknél?
Elsősorban nem tanítással, hanem példamutatással lehet a gyerekekre hatni. Ez az empátia esetén kiemelten igaz, mert enélkül nem fogjuk megérteni, meglátni azt, mivel küzd a gyerek, s minek köszönhetőek a nehézségei.
Az érzelmekkel kapcsolatos elakadásoknál jön ez ki igazán, amikor ha nem akarunk okoskodni, csak jelen vagyunk, akkor a nyitott kapcsolódás, és az erre ráépülő kommunikáció az, ami a változást lehetővé teszi.